2. rész - Múlt és jelen

Sziasztok. A kommentekre azért nem válaszoltam, mert a dolog, ami a legnagyobb "megdöbbenést" okozta, az ebben a részben teljesen benne van. ;) Kicsit hosszú lett, remélem nem baj. Jó olvasást! :)

Reggel, amikor felébredtünk Michael már sehol nem volt. Nem meglepő, hiszen már fél tíz volt. Ilyenkor már a pályán van, de ezt egy kispapíron tudatta is velünk: „Elmentem a pályára, csak az ilyenkor szokásos dolgok. Remélem futam előtt még felkeltek! ;) Sziasztok, puszi.”

- Na, akkor reggeli, aztán pálya? – túrtam a hajamba kómásan.

- Okés, csak azt hiszem, letusolok és átöltözök. – nézett végig magán Nicole. Még mindkettőnkön pizsama volt. Addig, amíg Nicole megfürdött nagy nehezen eldöntöttem, hogy egy farmer rövidnadrágot és egy színes trikót veszek fel a futamra. Csoda, de tizenegykor már kint voltunk a pályán.

Nicolet elbűvölte mind a kemping, mind a lelátók, a rengeteg ember, a pálya és a paddock is. Amióta az eszemet tudom, imádja a Forma 1-et. Sose tudtam hova rakni ezt a dolgot, mert Nicole családjából senki nem kedveli annyira ezt a sportot. Bár az egy szomorú tény, hogy barátnőmet örökbe fogadták a születése után. Az igazi családjáról semmit nem tud. Néha belegondolok, hogy milyen szörnyű lehet így élni. A teljes tudatlanság, vagy még talán annál is rosszabb és mélyebb dolog. Lehet, hogy valakikkel éltél egész életedben, de egyszer kiderül, hogy te mégse az vagy mint, akinek eddig hitted magad. Borzalmas. Nicole tizenhat éves korában szembesült a ténnyel. Két héten keresztül csak sírt, semmivel nem tudtam felvidítani. Aztán elhatározta, hogy megkeresi az igazi családját, de egy tizenhat évesnek még nem adtak ki régi iratokat, így nem jutott semmire. De én magamnak megígértem, hogy én nem fogom feladni és bármi áron, de egyszer kiderítem kinek a rokona is ő. Persze, eddig én se jutottam semmire. De mint mondtam: nem adom fel! Tudom, hogy egyszer sikerrel járok!

Épp ezen gondolkodtam, amikor éppen a paddockban sétálgattunk és néztem mennyire élvezi azt, hogy ott lehet.

- Szóval. Ki lesz a következő, akinek be fogsz mutatni? – vigyorgott az arcomba, miután elbambultam.

- Sebnek mindenképpen be akarlak. – bólogattam mosolyogva.

- Remek. – mosolygott ő is.

- Csak tudnám hol ez a srác. – néztem körül és akkor megpillantottam a Red Bull motorhome-ja előtt. – Megvan! – kezdtem el Nicolet húzni a kis német felé.

- Hé, nyugi! Talán nem kéne így rárontanunk szegényre.

- Nem rontunk rá, nincs bent sehol, szóval csak odarontunk. – nevettem. – Amúgy meg ne félj, nem emlékszel, hogy az egyik legjobb barátom?

- Hát, de akkor is. – sétált mellettem.

- Nyugi.

- Héj, sziasztok. – köszönt vidáman Sebastian. – Leni. – ölelt meg.

- Seb ő itt a legjobb barátnőm, Nicole. Nicole ő itt Seb, de azt hiszem, már tudsz róla mindent. – mutattam be őket nevetve. Kezet fogtak és két puszival üdvözölték egymást.

- Remélem csak jót mondott. – súgta oda Nicolenak úgy, hogy én is halljam.

- Nyugi, csak jót. – nevetett fel Nicole.

- Akkor jó! – kapta elő ezer wattos vigyorát Seb. Na, azt hiszem ez az a bizonyos Seb-vigyor, amibe minden nő (függetlenül attól, hogy hány éves) azonnal beleszeret.

- Ja, amúgy azt elfelejtetem megemlíteni, hogy szokása becézni az embereket, ha jókedve van. – mutogattam Sebastianra, aki mintha jól végezte volna dolgát bőszen bólogatott, bár ez a bólogatás ebben a szituációban valljuk be elég érdekesen és inkább röhejesnek mutatott.

- Látom, az értelem magas szinten van nálad is. – motyogta Nicole, mire hangosan felnevettem.

- Én meg úgy látom, jóban leszünk. – vágta rá Sebi is nevetve.

- Ti? Afelől semmi kétségem. Két őrült. – legyintettem a kezemmel.

- Te beszélsz? – néztek egyszerre rám.

- Nem szóltam. – emeltem fel magam elé a kezeimet.

- Én is így gondoltam. – vigyorgott megint Seb. – Na, csajok nekem most mennem kell. Talán még a futam előtt összefutunk. Ha nem, akkor szurkoljatok nekem! – ölelt meg minket és besétált az energiaital gyárosok motorhome-jába.

- Meglesz. – vágtuk rá és elindultunk a Mercedes felé.

- Itt mindenki ilyen kedves? – pislogott rám meglepetten Nicole.

-Alapvetően igen. Sokan gondolják, hogy úristen, mekkora sztárok meg ilyenek, de senki nem gondol bele, hogy itt mindenki ugyanolyan ember. A legtöbb srác szerény körülmények közül jött és nem a hírnév, a pénz és a bunkóság számít nekik, hanem a boldogság, az egészség és a versenyzés szeretete. – sétáltunk fel a lépcsőn, mely a csapat fedett hadiszállására vezetett minket. – De azért itt is vannak kivételek, mint mindenhol.

- Ezt szépen megfogalmaztad. – mosolygott barátnőm.

- Bölcs vagyok. – nevettem fel.

- Rettentően. – nevetett ő is.

- Jó reggelt, csak ideértetek? – puszilt meg minket Michael.

- Képzeld ide, sőt még Sebbel is beszéltünk. – újságoltam el boldogan.

- Akkor most legyek büszke rátok, hogy életetekben először, ketten fel tudtatok kelni normális időben? – viccelődött szokásához híven.

- Abszolút. – vágta rá Nicole mellettem.

Néhány mondatot még váltottunk Michaellel, aztán ő is ment a dolgára, mi pedig a büfében foglaltunk helyet az ablak mellett. Rendeltünk egy-egy üdítőt és néha kipillantottunk a paddockra, ahol már nagy volt a nyüzsgés.

- Vicces. Én Sebastiant nem ilyennek vártam. Már mint, oké mesélted róla, hogy laza és humoros srác. De élőben mégis máshogy viselkedik, nem úgy, mint a gondolataimban. Azt hittem, hogy sokkal visszahúzódóbb, ehelyett ideállít elém egy nagydumás és csajozós srác. – magyarázta Nicole.

- Arra gondolsz, hogy ilyen közvetlen? – mosolyogtam rá.

- Igen, ez a legmegfelelőbb szó.

- Mindig is ilyen volt. De amúgy nem az a nagy csajozó. De egyébként vicces, mert egyébként elsőre mindenkinek az ugrik be róla, hogy egyáltalán nem az a csajozós figura, neked meg pont a fordítottja. Ha megismered, rájössz, hogy tényleg nem egy nagy nőcsábász.

- Hát mondjuk, ebben lehet valami, mert téged elég nehéz felszedni. – nevetett. – De neki még is sikerült.

- Igen, sikerült neki, mondjuk az se most volt. – ráztam meg a fejem kuncogva.

Visszagondoltam, de régen is volt…

Minden hét éves koromban kezdődött, illetve már akkor is tartott. Michael már kétszeres világbajnok volt, én pedig már akkor jártam vele néhány futamra, inkább nyáron – de persze akkor még anyáék kíséretével.

Kerpen közelében volt valami verseny, azon a pályán, ahol Michael is versenyzett régen. Meghívták, hogy ő adja majd át a díjat a nyertesnek. Mivel nem messze laktunk a várostól nem volt kérdés, hogy elmegyek vele. Ketten mentünk, emlékszem. Már az oda út is jó hangulatban telt. Amikor megérkeztünk elcsodálkoztam, hogy már velem egyidős srácok is úgy tapossák gázpedált, mint a nagyok. A célegyenesnél álltunk. Michael intette le a versenyt, és mint már említettem a győztesnek járó trófeát is ő adta át. A dobogó tetején egy szőke babaarcú srác állt. Ő volt Seb. Michael átadta neki a díjat, én egy idős férfi mellett állva figyeltem a díjátadást, ő volt valamelyik akkori csapat főnöke, azt hiszem. Szóval, ott tartottunk, hogy Sebastian megkapta a díjat. Az égbe emelte. Enyhe túlzás, de szerintem a díj akkor még majdnem vele egysúlyú volt – Seb cingár srác volt, na, nem mintha most nem lenne az, de régen tényleg vékony volt – és a sapka fején nagyobb volt, mint a kobakja. Csináltak néhány fényképet és úgy látszott az ifjú és az „öreg” német jól megértik egymást. Michael nem tétovázott, odajött, hogy bemutathassa nekem a srácot. Hamar kiderült, hogy Sebastian csak pár hónappal idősebb nálam, így mi is jól elvoltunk, amíg a nagybátyám és pár nagy ember néhány srác – köztük Seb – jövőjét ecsetelte a sátor másik felében. Mi addig gyerek módjára elkezdtünk beszélgetni az ilyenkor szokványos dolgokról, de persze az is fontos kérdés volt Sebtől, hogy milyen is Michael unokahúgának lenni. Hihetetlen módon felnézett rá, jobban, mint bárki más a példaképére. Már akkor látszott rajta, hogy mennyire tehetséges, határozott versenyző, sose adja fel és kész arra, hogy egyszer Forma-1-es pilóta legyen. Ezeket a tulajdonságokat Michael már akkor észlelte így nem volt kérdés, hogy segíti egyengetni a srác útjait.

Így történt, hogy egyre többet és többet találkozgattunk. Hét éves korunktól kezdve szinte minden hónapban összefutottunk valamilyen autóversenyen, mert hogy én Michaelt kísértem, ő pedig Sebastian karrierjét.

Az évek elteltével egyre jobban megismertem Sebit és egyre jobb barátok is lettünk. Tini korunkra pedig szinte már kívülről fújtuk egymás életrajzát, vágyait és terveit. Nem volt kétség, legjobb barátok lettünk és mindent megosztottunk egymással. Ezután is sokszor eljártam a versenyeire és szurkoltam neki. Michael és Senna után ő lett a harmadik kedvenc autóversenyzőm.

Aztán bekerült a Forma-1-be tesztpilótaként és még többet találkoztunk. Akkor még neki se volt sok dolga, csak ott lenni az edzéseken és a futamokon. Nekem meg aztán tényleg nem kellett semmit sem csinálnom, hiszen csak Michaelt kísértem, aki ekkor már leszerelt katonaként harcolt a csatában – úgy értem jelen volt, csak nem a pályán. Így Sebivel minden versenyhétvége mindennapján összefutottunk.

Végül egy áprilisi esős szabadedzés utáni este változtatta meg a kapcsolatunkat. Péntek volt, második edzés után még a paddockban maradtunk, ugyanis az eső odakint ömlött. Leültünk a BMW-Sauber büféjébe beszélgetni és eszegetni, észre se vettük, hogy eltelt az idő. Jobbat és többet beszélgettünk, mint szoktunk – és hülyébb dolgokat taglaltunk, pedig mindig is hülyéskedtünk, de akkor még többet.

- Bocsánat, fiatalok, de lassan… – sétált mellénk mosolyogva az egyik büfés lány.

- Oh, bocsi, már nyolc óra. – pattant fel a székről Seb.

- Dehogy, semmi baj. – mosolygott tovább a lány. Az ajtó felé sétáltunk. – Sziasztok.

- Sziasztok. – köszöntünk mi is el. Ahogy kiléptünk a motorhome ajtaján megcsapott minket a hideg és az eső is szakadt még.

- Basszus. – álltam meg az ajtóban. Rajtam csak egy rövidnadrág volt és egy póló, ugyanis reggel még meleg volt.

- Hát ez elég basszus. – nevetett fel Sebi mellettem. Végig nézett rajtunk, de rövid időn belül megállapította, hogy egy másodperc alatt ronggyá áznánk ebben az időben.

- Egy esernyőt találtam nektek. Talán a parkolókig kibírja. – nyomott a kezünkbe az előbbi pultos lány egy ernyőt.

- Oh, köszi. Szerintem életmentő vagy. – hálálkodtam. A pultos lány ránk mosolygott, majd visszament a büfébe.

- Igen, tényleg az, köszönjük. – kiabált neki hátra Seb. – Mert, ha jön az árvíz, lesz valami, amibe kapaszkodhatsz, ha már úszni úgy sem tudsz. – csipkelődött Seb.

- Ne szemétkedj velem, Sebastian Vettel!

- Mert mi lesz? – kérdezte tök komoly arccal, de nem tudtam válaszolni, mert elnevettem magam. – Húú, most nagyon megijedtem. – súgta a fülembe. Újra kiléptünk az ajtón, kinyitotta az esernyőt, és megpróbáltunk kijutni a paddockból.

- Hideg van. – motyogtam és belekaroltam Sebibe, hogy mindketten beférjünk az ernyő alá.

- Igen drága, nem rövidnadrágba és pólóba kellett volna reggel elindulni.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen idő lesz?

- Hallottál már úgynevezett időjárás jelentésről? – vigyorgott.

- Képzeld igen, de azt nem mondták, hogy mínusz húsz fok lesz estére. – nevettem.

- Kedves leszek, fogd meg! – nyomta a kezembe a BMW mintával díszített esernyőt.

- Mit csinálsz? – pislogtam rá. Levette a pulcsiját és a kezembe adta.

- Csak, hogy ne fázz! – mosolygott.

- Őrült vagy, így meg te fogsz megfagyni.

- Nem fogok fázni.

- Ugyan már, te huszonöt fokban is képes vagy hosszú nadrágban és két cipzáras felsőben flangálni. Vedd vissza! – nyomtam vissza a kezébe.

- Nem érdekel, te fontosabb vagy, úgyhogy te veszed fel. – nyújtotta megint a kezembe.

- Legyen. – adtam be a derekam. Vele úgy se lehet vitatkozni, meggyőzni meg pláne nem. Makacs, mint az öszvér, de az a baj, hogy én is, de most nekem kellett engednem. Ha nem egyezzek bele évekig ott álltunk volna az esőben és akkor már teljesen lényegtelen, hogy kin van pulóver és kin nincs. – Köszönöm, aranyos vagy. – pusziltam meg az arcát, miután felkaptam magamra a pulóverét. Vártam, hogy tovább menjünk, de nem mozdult. Azt tudtam, hogy nem arra vár, hogy az eső elmúljon, mert még mindig ömlött. Csak állt és nézett. Zavarban éreztem magam, amikor a kék szemei már vagy fél perce folyamatosan az enyéimet vizsgálták. Le akartam hajtani a fejemet, mondván ennek így semmi értelme, mert csak rabul ejt és nem szeretek senki foglya lenni. Magányos farkas vagyok. Csakhogy, míg az egyik kezével az esernyőt tartotta, a másikkal az államat simította meg. Már nem volt se erőm, se kedvem lehajtani a fejemet. Végem volt! Megtörtént az, amivel már vagy tizenkét éve próbálkozik – reálisan nézve talán csak kettő, mert hét-nyolc évesen még tényleg nem akarhattunk egymástól semmit. Elcsábított. Abban a pillanatban azt csinálhatott volna velem, amit akart. És azt is csinálta. Megcsókolt. És én nem ellenkeztem. Visszacsókoltam és így indult el minden, ami aztán egy hónap híján két évig tartott…

- Na és hogy sikerült neki elcsábítani? – rántott vissza a jelenbe Nicole.

- A gyönyörű kék szemeivel. – mosolyogtam el. – Könyörgöm, soha ne nézz bele mélyen azokba a szemekbe. Csak, ha örökre őt akarod, mert nem tudsz tőle szabadulni. – motyogtam.

Nem tagadom jól esett újra felidézni a régi emlékeket. Nicolenak nem igazán meséltem arról még, hogy anno’ hogyan és miképpen jöttünk össze Sebastiannal. De így, hogy be lettek egymásnak mutatva csak úgy záporoztak a kérdések.

- És még mindig a szemeinek rabja vagy? – kérdezte mosolyogva.

- Mint mondtam a szemeibe nem szabad mélyen belenézni, az a vonzalom iránta tényleg örökre szól. – motyogtam.

- De akkor miért szakítottatok?

- Nem volt olyan tökéletes a kapcsolatunk. Nem vitáztunk, nem haragudtunk soha egymásra, csak egyszerűen jobbnak láttuk, ha mégis csak barátok maradunk. – magyaráztam.

- Két év után elég merész vállalkozás.

- Igen, de jól döntöttünk.

- Nem furcsa, hogy mindig találkozol vele?

- A szakítás után egy kicsit az volt, de aztán már nem, ahogy most se. Olyan, mint régen.

- Azért ez ritka, hogy barátok tudnak maradni azok, akik szakítanak. – gondolkodott el hangosan Nicole.

- Igen. De örülök, hogy ugyanolyan jóban maradtunk, mert ő és Felipe a legjobb barátaim. Tudom, hogy ha van valami bajom hozzájuk bármikor mehetek és ők is ugyanúgy jönnek hozzám. Ugyanúgy, mint mi.

Mire ezt kibeszéltük már közel voltunk a kezdésig, már egy óra volt. A boxok és a paddock már tele volt szerelőkkel, pilótákkal és híres emberekkel. A sürgés-forgás nagy volt, és ez a hangulat már nagyon hiányzott. A hideg rázott az érzéstől, hogy körülöttünk mindenki rohan és, hogy mindenki extázisban van az év első futama miatt. Köszöntünk Felipének és Sebnek is, majd visszasiettünk a Mercedeshez. Michael épp a pályán volt, ment pár kört, hogy megnézze, hol tapad a legjobban a pálya. Ezt ilyenkor - a futam előtt - minden pilóta megteheti. Nico még nem szállt be az autóba, épp az energiaitalát szürcsölgette, amikor megérkeztünk.

- Sziasztok. – köszönt mosolyogva.

- Szia, Nico. – mosolyogtunk vissza rá. Még volt egy kis ideje, elkezdett velünk beszélgetni. Én ilyen nyugodt pilótát nem is tudom, mikor láttam utoljára. Mindenki megindult a rajtrácsra, mi meg a boxban foglaltunk helyet.

- Nico olyan nyugodt. – szólaltam meg, amikor nagybátyám csapattársát mutatták a képernyőn. – Én nem is tudom, hogy lehet ennyire…

- Félig finn, nem?

- De igen.

- Na, akkor meg van oldva. – nevetett fel Nicole.

- Végül is van benne valami. A finnek nyugodt természetűek, ott van Tommi, Heikki és Mika is… Ja, és Kimi, de az a srác már egy külön kategória. Ő a nyugalom megtestesítője vagy nem tudom. – nevettem. Norbert Haug intett, hogy menjünk utána a rajtrácsra, merthogy Michaellel nem találkoztam és tudja, hogy a nagybátyámnak mennyire fontos az, hogy a futam előtt még beszéljen velem pár szót.

- Én is menjek? – állt Nicole tanácstalanul a garázsban.

- Persze, gyere! – fogtam meg a kezét. – Imádni fogod, ilyet nem mindennap élhetsz meg. Hatalmas a nyüzsgés, nagy a feszültség és teli van szexi szerelőkkel. – tettem hozzá halkan az utolsó szavakat.

- Hiszek neked. – vigyorgott rám.

- Helyes. – kacsintottam rá és Norbertet követve sétáltunk ki a rajtrácsra, ahol már hemzsegtek a fotósok és riporterek. A pilóták nagyon nyugodt emberek (legalábbis látszólag), én nem bírnám elviselni, ha az arcomba nyomnának egy mikrofont meg egy kamerát egy fontos verseny előtt és arról faggatnának, hogy mit fogok csinálni a rajtnál és mire számítok, ami a verseny illeti. Persze tudom, hogy ez a legtöbb pilótát is nyomasztja, de muszáj helyt állniuk ebben a helyzetben is. Végül is a sporthoz amióta világ a világ, azóta kötődik a kamera és az egész média. Webber mellett sétáltunk el, aki éppen nyilatkozott. Elég egykedvűen. Szerintem szívesebben beszélgetett volna a csapatfőnökkel vagy beült volna már az autójába. De nem. Neki nyilatkoznia kellett. Kicsit sajnáltam őt – pedig őt tényleg csak látásból ismerem – és a többieket is, akiket nem hagynak békén nyugodtan készülődni.

Nicole nagyon élvezte a sétánkat a rajtrácson. Lenyűgözte, hogy olyan közel lehet az autókhoz, a gumikhoz, a szerelőkhöz, a csapattagokhoz és persze a pilótákhoz. Nekem már kicsit megszokott volt a helyzet, de minden egyes alkalomkor újra és újra elvarázsol ez az egész világ. Minden edzés, időmérő és verseny más és más, minden ország, város és pálya különböző, a helyzetek mindig változnak. Sose tudhatod, éppen kivel futsz össze a paddockban vagy a rajtrácson. És az egyik legfontosabb dolgot még nem is említettem. A hangulat. A hangulat az, ami egyszerűen pótolhatatlan, utánozhatatlan és hihetetlenül lenyűgöző minden ember számára. Általában ez az egy dolog, amit a legjobban hiányolok, ha nem tudok elmenni valamelyik futamra Michaellel és a tévéből kell néznem. Mert ott lenni és átélni, annyira fantasztikus. És az egész Forma-1 is egy fantasztikus világ. Egy csoda. Ha akarom, hívhatom egy tündérmesébe illő országnak, ahol az álmok valóra válnak és minden egyes tárgy ámulatba ejt és minden ember, akivel találkozol szabályszerűen elvarázsol – még akkor is, ha nem éppen szimpatikus.

Webber után következett a rajtrácson a nagybátyám. Éppen Ross Brawnnal beszélgetett, de amikor meglátott minket rögtön intett, hogy menjünk oda. Néhány fontos információt még megtárgyaltak, aztán megölelt minket és velünk kezdett beszélgetni. Bár nem vallotta be teljesen őszintén, de én láttam rajta, hogy izgul. Nem az a fajta izgulás volt, amikor hibát hibára halmozna az ember, inkább az a fajta, amikor már tényleg alig vársz valamit és bizonyítani akarsz. Lassan eljött a pillanat, hogy beüljön az autóba, ezért gyorsan szerencsét kívántunk neki, megöleltük és megpusziltuk.

- Nyugi, ügyes leszel. Mindent bele! – suttogtam a fülébe, mikor megöleltem.

- Köszi, hugi. – mosolygott. Igaz, hogy csak az unokahúga vagyok, de sokszor hív egyszerűen huginak, mert könnyen kimondható és rövid, így általában csak ennyit mond.

El kezdtünk visszasétálni a garázsba Nicolelal, a boxutcához a bejáró a harmadik rajtrács mellett volt, így Sebihez már nem mentünk el. Bár ő tipikusan azaz ember, aki nem szereti, ha megzavarják a verseny előtt. Mikor együtt voltunk sose voltam mellette a rajtrácson. Talán ez az egyik legnagyobb különbség Michael és közte. Míg a nagybátyám igényli a támogatást, addig Seb meg van a csendes, zenehallgatós magányában és csak a mérnökével vagy a csapatfőnökökkel beszélget, olykor a tolakodó riporterekkel.

Nicolelal a garázsban foglaltunk helyet egy-egy széken, percekkel később, pedig a szerelők ültek le mellénk.

Elindult a felvezető kör, aztán pedig hivatalosan is kezdetét vette a 2010-es szezon. A rajt Sebnek sikerült a legjobban, megtartotta a vezető helyet. Webber autója füstölni kezdett és vissza is esett pár helyet. Michael így eggyel előrébb jutott. Izgultam érte és Sebiért, azt akartam, hogy mindkettejük számára jól induljon az év. A verseny kétharmadáig egészen jól ment minden, csakhogy Seb alatt a Renault motor kezdte megadni magát és a 34. körben Alonso, majd Massa is megelőzték őt. Négy körrel később a McLarent vezető Hamilton is elhaladt mellette, de Seb végül sikeresen behozta a Red Bullt a negyedik helyen Nico és Michael előtt.  

A verseny után a fiúk elindultak a sajtósukkal az újságírók és riporterek felé. Elég sokáig adtak interjúkat, Michael majdnem háromnegyed óra múlva ért vissza. Elment tusolni, mi addig Nicolelal beszélgettünk a büfében. Nem soká a nagybátyám megérkezett hozzánk néhány papírral a kezében. Gyorsan átfutotta őket, aztán visszaindultunk a szállodába.

- Hogy érezted magad? – kérdezte Michael Nicoletól.

- Oh, nagyon-nagyon jól. Leírhatatlanul élveztem az egészet és alig várom a következő futamot. – mondta teljes beleéléssel. Nagyon jó érzés volt ilyen boldognak látni őt. A szemei csillogtak és még percekig úgy beszélt, mint egy kisgyerek.

- És ez még csak egy nap volt. A következő helyszínen már részt veszel mindenen. – mosolyogtam rá.

- Ez lesz életem legszebb és legizgalmasabb éve. – mosolyodott el.

- Abban biztos vagyok. – bólogattam.

1. rész - Az én világom

Sziasztok. Eredetileg rögtön a futam után akartam feltenni az első részt, de elfelejtettem. Aztán most gondoltam rá, hogy felteszem holnap, de mivel hétvégére ígértem, így mégis most.. Még akkor is, ha így késő este csak pár ember veszi észre.. :) Jó olvasást és remélem tetszeni fog - habár itt még sok izgalom nem lesz! :)


2010. Bahrein – az idei futam első helyszíne. Az idő meleg és párás – szokás szerint. A boxban már zajlik az élet, ugyanis az időmérő kezdetéig már alig van húsz perc. Különleges év az idei, ugyanis drága nagybátyám, a hétszeres világbajnok Michael Schumacher visszatért a Forma 1-be pilótaként! 2009 decemberében tudta meg a világ, hogy visszajön és onnantól kezdve már minden olyan volt, mint három-négy évvel ezelőtt. A visszatérés oka egyszerű: Michael imád versenyezni, és a versenyzés az élete.

Gondolom, néhányan tudják, hogy a visszavonulása után is aktív tagja volt a Ferrari csapatának, Jean Todttal és Ross Brawnnal egy bravúros hármast alkotva 2007-ben Kimi Räikkönen világbajnok lett az olasz nagycsapattal. Idén azonban szakítva a több, mint tíz éves hagyománnyal Michael a gyári Mercedes csapatnál fogja folytatni a pályafutását egy másik német pilóta, Nico Rosberg társaként.

Az első tesztek alapján az autó még nem elég kiforrott, de a csapat igyekezett és sokat dolgozott, hogy az év első versenyhétvégéjére a tőlük telhető legjobb autót biztosítsák a két pilótának. A mostani szabadedzések szerint az első tízben benne vagyunk, de az időmérő csak most fog kezdődni.

- Mindjárt jövök. – mondtam a nagybátyámnak, aki éppen az autóját nézegette az időmérő előtt.
- Hova is mész pontosan? – kérdezte és tovább nézegette a kocsit.
- Benézek Felipéhez szerencsét kívánok neki, aztán Sebastianhoz, aztán… – kezdtem sorolni a számomra oly fontos neveket.
- Aztán az összes szerelőnek és pilótának. Persze, persze és nem érsz vissza, hogy a nagybátyádnak kívánj szerencsét, ugye? – nézett rám nevetve.
- Na! Tudod, hogy anélkül nem indulhatsz el, hogy köszönnék neked… és nem is fordult még egyszer sem elő, hogy a szavam nélkül rajtoltál volna.
- Egyszer sem? – kérdezett mosolyogva.
- Egyszer sem. – nyomatékosítottam a válaszomat.
- Egyszer előfordult, csak akkor nem pilótaként vettem részt. – mutatott rám. Istenem, miért ilyen jó a memóriája?
- Mikor? – kérdeztem vissza.

- Amikor Sebastiannal jártál és nála maradtál. – vágta rá.
- Hé, de annak már vagy egy éve, és már amúgy sem vagyunk együtt, és azaz ő hibája volt. Nem akart elengedni. – mondtam, és a fejére raktam a sisakot. – Várj öt percet!
- Várok, mindig rád várok te lány. – nevetett.

Először a Ferrari istállóját céloztam meg, ahol brazil pajtásamat kerestem fel. Felipét még akkor ismertem meg, amikor Michael mellé odakerült a maranellóiakhoz. Már az első találkozásnál egymásra hangolódtunk, azóta az egyik legjobb barátom. Előző nyáron például ott voltam nála és a családjánál Monacoban egy hétig.

Rob Smedleyvel is összefutottam közben, vele mentem oda Felipéhez, aki már fel volt öltözve és a boxban várta az időmérő kezdetét.

- Szia. – köszöntem neki nagy mosollyal az arcomon.

- Megjött a szerencse puszim. – vigyorodott el a brazil.

- Pontosan. Sok szerencsét drága! – nyomtam az arcára egy nagy cuppanósat.

- Köszönöm. A nagybátyádat meg persze megint egyedül hagytad?

- Az elit pilótáimnak muszáj köszönnöm. – kacsintottam rá.

- Elit tag vagyok? – vigyorgott tovább.

- Szerintem már pár éve az vagy. – szólt közbe Rob is.

- Igen. De, hogy az egyik legjobb mérnök se maradjon ki. Jó munkát! – pusziltam meg őt is. – Viszont, ha nem haragudtok, most megyek, még Sebit üdvözlöm, aztán megyek vissza a nagybátyámhoz, mert letépi a fejemet, ha nem érek vissza. – mutogattam a kezemmel, miközben az istálló kijárata felé igyekeztem. Következő célom a Red Bull boxa volt, hogy köszönhessek a volt barátomnak is. Volt barát? Na igen, erről majd részletesebben később!

- Szia, Seb. – léptem mellé mosolyogva. Egy valami rögtön szemet szúrt: ő is ugyanazt csinálta, mint Michael, az autóját nézte. Egyem azt a fene nagy műszaki mindenüket.

- Szia, Lena. – nyomott két puszit az arcomra, amit persze rögtön viszonoztam. Ezután vissza is fordult az autója felé, aminek szokás szerint idén is valami hülye nevet adott. Egy valamit így az elején muszáj megemlítenem: egy pilótának sose Te vagy az első, egy pilótának mindig az autója az első, így kell őket elfogadni. Én is a kocsi felé fordultam, nézegetni kezdtem. Néhány részt közelebbről, némelyiket pedig távolabbról figyeltem. Volt néhány új szerelő a csapatban, közülük ketten csak pislogtak. Egyikük azt gondolhatta „Oh, mit érthet ez a csaj az autókhoz?”. Míg a másik olyan pillantásokat vetett rám, amiből simán leszűrhette mindenki, hogy azt gondolja, én vagyok a Mercedes beépített embere, aki röntgenszemmel nézi végig az autókat, hogy az újításokat közölje a csapatnak.

- Hmm, úgy látom sok újítást végeztetek az autón. A tavalyihoz képest ez most teljesen más.

- Igen-igen, remélem jó is lesz. – dörzsölte össze a tenyerét, majd hozzátette. – Más lány ezt észre se venné, sőt sok srác se.

- Hát tudod, a huszonkét év tapasztalatom, amit a Forma 1-ben töltöttem sokat segít. – nevettem fel.

- Meg a pilóta nagybátyád és barátaid, nemde? – vigyorgott.

- Igen, a tapasztalom nagy része innen származik. Honnan tudtad? – viccelődtem vele.

- Nem is tudom. Ismerlek már néhány éve. – kacsintott.

- Konkrétan több, mint tíz. Emlékeim szerint. – mosolyogtam rá.

- Idén tizenöt. – mosolyodott el.

- Ja igen. Pont annyi.

- Seb, a gumikkal akkor... – került elő Rocky is, Seb mérnöke.

- Na, én nem is zavarok tovább. Majd időmérő után találkozunk! Sok szerencsét! – pusziltam meg a két srácot és visszabattyogtam a Mercedeshez.

Mikor visszaértem a Mercedes istállójába nagybátyám csapattársa, Nico már az autóban ült. Őt is ismerem már néhány éve, de csak látásból. Ez idáig nem sokat beszéltünk, csak pár szót, de mindig köszöntünk egymásnak. Most viszont, hogy a nagybátyám csapattársa lett már is jobban megismertem. Néhányszor voltam Michaellel a gyárban, legtöbbször megnézni hogy áll az autó és a szimulátor miatt, ilyenkor mindig összefutottunk Nicoval. Michael is meg akarta jobban ismerni, ha már csapattársak, ezért volt, hogy leültünk beszélgetni. Volt, hogy csak Michael és ő; volt olyan, hogy hármasban beszélgettünk. De előfordult olyan is, hogy miközben a nagybátyám a szimulátoron gyakorolt, addig én Nicoval voltam. És az idevezető repülőúton is beszélgettünk néhány órát. Mosolyogva intett nekem az Ezüstnyílból, én pedig hasonló cselekvéssel üdvözöltem, miközben Michael felé igyekeztem.

- Jé, visszaértél. Kész csoda! – vigyorgott rám pimaszul. Mindig is szerettük egymást cukkolni, de azt hiszem a világ legjobb nagybáty – unokahúg kapcsolata volt a miénk. Több dolgot tudott rólam, mint a szüleim és, mint néhány legjobb barátom. Kevés emberben bízok meg annyira, mint benne. Mikor kicsi voltam sokszor voltam náluk, gyakran mesélt azokról a csínyekről, amiket a nővérével – vagyis az anyukámmal – és az öccsével, a szintén ismerős nevű, Ralffal követtek el. Amikor berobbant a Forma 1-be és családja is lett, elköltöztek Svájcba, akkor azt hittem kevesebbet fogunk találkozni, de ő megígérte, hogy nem lesz így. Épp ezért is megyek vele minden futamra, sőt volt, hogy egy komplett nyarat ott töltöttem velük Svájcban. Ez jó alkalom volt arra, hogy az unokatestvéreimmel is több időt tölthessek, hiszen ők nem mindig jönnek a versenyekre, ahogy Michael felesége, Corinna sem.

- Igen, visszaértem. – nyújtottam ki a nyelvemet. – Mindent bele öreg. – öleltem meg és a sisakjára nyomtam egy puszit.

- Öreg a jó édes… – nevetett fel és magához húzott, hogy beletúrhasson a hajamba. Viccelődésre nem volt több időnk, mert Michaelnek be kellett szállnia az autójába. Kezdetét vette a 2010-es idény első időmérő edzése. Minden úgy történt, ahogy azt várta mindenki. A kisebb csapatok autói nem jutottak be a Q2-be. A pole pozíciót végül Sebastian szerezte meg Felipe és Fernando előtt, a nagybátyám hetedik, míg Nico ötödik lett. A Mercedesnek ez egy jó kiindulás volt, bár voltak, akik optimistábban álltak a dologhoz, szerintük az első három hely valamelyike is meglehetett volna. De most már nekik is be kell látniuk, hogy a Red Bull, a Ferrari és a McLaren még a német csapat előtt van, a lemaradás nem drasztikus, de lehetne kisebb is. Az ilyenkor szokásos interjúk most még hosszabbak voltak Michaelnek, mindenki arról faggatta, hogy milyen volt újra időmérőn részt venni. Persze akadtak még érdekes finomságok az újságíróktól, például az, hogy mi a véleménye arról, hogy az ifjú Nico már rögtön gyorsabb nála, a nagy öreg hétszeresnél.

Néhány kérdés után én már is untam volna a beszélgetést, de a nagybátyámat kötelezte ez a dolog. A motorhome büféjében foglaltam helyet. A telefonomat nyomkodtam és az órát néztem, hogy mikor indulhatok már a reptérre. A legjobb barátnőm, Nicole érkezését vártam annyira. Mire indulhattam volna, Michael is végzett, így el tudtam tőle gyorsan köszönni. A pálya előtt fogtam egy taxit és a reptér felé indultunk. Már nagyon vártam a találkozást.

Mikor megérkeztem, kiírták, hogy barátnőm gépe késik pár percet. Leültem az egyik padra, és csak vártam, aztán megpillantottam a tömegben egy lányt napszemüvegben, két nagy bőrönddel, rögtön tudtam, hogy ő az.

- Nicole! – futottam oda hozzá.

- Lena! – ugrott a nyakamba. – Hiányoztál!

- Te is nekem! De végre valahára itt vagy! Egy hónapja nem láttalak, istenem. – öleltem meg szorosan.

- Mindegy, most már itt vagyok, és nem fogsz szabadulni tőlem. Háhá! – nevetett fel. – Viszont most mesélj, hogy mi volt az időmérőn, mert miattad lemaradtam róla.

- Oh, ne aggódj drágám, mostantól az összesen ott leszel, és megismered az összes srácot, hála drága nagybátyámnak.

- Imádom a nagybátyádat. – vigyorgott. Michael ugyanis elintézte, hogy az összes futamra velünk jöhessen Nicole úgy, hogy teljes jogú VIP vendég legyen, valamint a hotelt és az utazást is a Mercedes állja.

- Ezt majd mondd el neki személyesen. Tudod, mennyire értékeli, ha imádják. – nevettem. Megfogtam az egyik bőröndjét, és elindultunk a taxisok felé. A hotelig vezető tíz perces utat végig beszéltük, leginkább az időmérőről meséltem neki. Kifizettük a taxist, és bementünk a bejáraton. Nicolet elbűvölte az épület mennyezete, még sose volt ilyen nagy és luxus hotelben. Be kell valljam, számomra ez már természetes. Persze, én is szeretem ezeket a helyeket, és gyönyörűek belülről, ezt nem tagadom, de én sokkal inkább a régies dolgok híve vagyok. Nem szeretem, ha valami ennyire puccos és csillogó. Én tökéletesen beérem az otthoni faajtóval, nem kell nekem aranykilincs és hasonlók. De nyilván jó érzés egy-egy hétvégére világsztárnak lenni, de azért a folytonos utazgatás és szállodázgatás… Nem olyan jó, mint azt sokan elképzelik. Igazából hónapokig nincs igazi otthonod, talán csak a motorhome, mert az mindig ugyanolyan.

Lifttel mentünk fel a szobánkig, de a felvonóban már is összefutottunk Felipével. Gyorsan bemutattam neki Nicolet és már is elkezdtünk beszélgetni. Míg mi az ötödik, addig Felipe a negyedik emeletig ment, így hamar elbúcsúztunk tőle. A folyosón battyogott a szobája felé, a felvonó ajtaja még nyitva volt.

- Az anyját. – súgta nekem Nicole. – Tényleg olyan jó a feneke, mint ahogy mondtad.

- Ugye! Látnád akkor, amikor lehajol. – bólogattam elismerően, aztán becsukódott az ajtó és elnevettem magam. – Gáz, hogy az egyik nagyon jó barátomról, így beszélek?

- Nem, mert te csak dicsőíted, ez tök jó dolog. – vigyorgott.

- Mi lesz itt velünk ezekben a hónapokban, ha már az első srácot így végigmértük. – ráztam meg a fejem nevetve.

- Hmm, hmm. Nem akarom tudni. – húzogatta a szemöldökét, amolyan igazi perverz módon, ahogy azt szoktuk. Mindketten hangosan felnevettünk. Nem tehetünk róla. A perverzségünk nem ismer határokat, ezzel számolnia kell mindenkinek, aki velünk barátkozik.

A folyosón újabb pilótával futottunk össze:

- Szia, Nico. – üdvözöltem nagybátyám csapattársát.

- Sziasztok. – köszönt nagy mosollyal az arcán. – Nico Rosberg. – nyújtott kezet barátnőmnek kedvesen.

- Nicole Schneider. Örülök, hogy megismerhetlek. – somolygott Nicole is.

- Névrokon, majdnem. – nevetett fel Nico. – Oh, bocsi csajok. – pillantott az órájára. – Most mennem kell, majd beszélünk. – kacsintott és tovább haladt.

- Szia. – köszöntünk nevetve és rögtön az irányába fordultunk, csakhogy ő se maradjon ki a fenék mustrából.

- Ejnye, őt még nem is figyeltem meg. – suttogtam és tovább méregettem.

- Nem rossz, nem rossz. – súgta vissza barátnőm.

- Jut eszembe! – fordult vissza Nico, miután csettintett. – Este nyolctól Mercedes vacsora a hotel melletti étteremben. – jelentette be mosolyogva. Nicolelal majdnem elnevettük magunkat, csaknem lebuktunk a fenék figyelésünkkel.

- Mondd csak nálatok ez majdnem minden este így van? Csak mert akkor elég rendes kis számla lesz itt év végén. – nevettem.

- Nem tudom. – vont vállat, miközben az ajkait lebiggyesztette. – Én is csak idéntől lettem tag. De úgy látszik a vezetőség szeret enni, nekem meg nincs ellenemre, én is szeretek. – nevetett.

- Hmm, oké. Akkor a vacsorán. – köszöntünk el tőle újra és bementünk a lakosztályba

- Jó fej, vicces, bírom. – alkotott tömör véleményt Nicole, amikor beléptünk az ajtón.

- Én is, bár csak nemrég ismertem meg. Alig tudok róla valamit. – tettem le Nicole egyik bőröndjét.

- De úristen, kicsit sok nekem ez a pilótaeső, így egyszerre. – nevetett Nicole. – Na tessék, már meg egy hétszeres világbajnok! – mutatott Michaelre.

- Sziasztok! – jött elő Michael mosolyogva. – Rég láttalak! – ölelte meg Nicolet.

- Én is. Ja és míg el nem felejtem: imádlak és köszönöm! – nyomott egy puszit az arcára barátnőm.

- Ugyan már, tíz éve ismerlek! Olyan, mintha a második unokahúgom lennél. – vigyorgott drága nagybátyám. – Amúgy nyolctól Mercedes vacsi. – nézett ránk.

- Tudjuk. Nico már mondta. – válaszoltam.

- Igen? Na, akkor szerintem kezdjetek el készülődni, mert már lassan hét óra. – viccelődött.

- Haha. – tettettük azt, hogy nevetünk.    

- Nem akarok miattatok elkésni. – humorizált tovább.

- Még ha el is késnél, az miattunk lenne, gondolj bele! Két ilyen csajjal berobbansz a vacsira. Hmm, mindenki féltékeny lesz. – kezdett el kicsomagolni Nicole nevetve.

- Vagy a rosszabbik eset: azt hiszik, hogy pedofil vagy. – vettem ki egy ruhát a szekrényből, amit a vacsorára akartam felvenni. – Pedofilnak lenni menő manapság.

- Igen? Nos, én nem akarok menő lenni, úgyhogy inkább maradok a kedves nagybáty. – nevetett.

- Azt hiszem így lesz a legjobb. – vágtuk rá Nicolelal egyszerre.

Beláttam, hogy Michaelnek igaza volt. Nekünk tényleg kell majdnem egy óra, mire elkészülünk, így neki is láttunk az ilyenkor szokásos haj, smink, ruha dolgoknak.

A vacsorára sikeresen és időben odaértünk. De én még tényleg nem igazodtam el a Mercedes pénzében és úgy általában a Forma-1 gazdaságával – pedig azt tanulok. Most őszintén mennyi pénzük van ezeknek? Csak mert az egész csapat ott volt, szinte. Mindegy, ők tudják és egyszer talán én is megértem a logikájukat.

Szóval a vacsora jól sikerült, ugyanúgy, mint a szerda esti, bár mi Nicolelal hamar felmentünk, mert őt lefárasztotta az utazás és nem akartam egyedül hagyni. Ahogy ő elaludt én is bedobtam a törölközőt és nem harcoltam tovább a fáradtsággal, én is az álmok világát vettem célul.